Attila Bartis író Marosvásárelyen volt a saját fénykép kiállításának a megnyítóján a Kultúr Palotában, melynek “A szigeteken” címet adta, elfogadott egy meghívást a Podium Egyesület részéről, hogy részt vegyen egy találkozón a líceumi diákokkal, a magyar irodalom órák idején, “Írók az iskolában”.

Bartis Attila vendéglátói a magyar nyelv és irodalom katedra tanárai voltak a marosvásárhelyi Művészeti Líceumból, Kozma Edit és Szabó Erzsébet. A két óra alatt a meghívott az írói pályájáról beszélt, a creálás mechaniymusáről, a kihívásokról és elégedetségeiról, néhany művének a színpadi bemutatásáról, az irodalom jelentőségéről a kortárs társadalomban és a fényképészet iránti szenvedélyéről. A diákokat bátorította, hogy tegyenek fel személyes kérdéseket is, amelyekre Bartis Attila szívesen és őszintén válaszolt. Minden érdekelt feltehette kérdéseit, az óra végén alájrást kérhettek, amelyet nagylelkűen meg is kaptak.

Bartis Attila szorított időt, hogy s tanárokkal is beszélgessen és interjút adjon ezen alkalomból. Habár nem használja régóta a román nyelvet, könnyen megkapta a szavakat és konkrét specifikus módon beszélt, nyugodtan, mélyen hatóan, egyesült optimizmussal és életszeretettel.

Andrei Vornicu: Egy bizonyos közönség vagy korosztály számára írsz, vagy úgy gondolod, hogy megfelelő fiatalok vagy középiskolások számára?

Bartis Attila: Amikor irodalmat írsz nem tudod csak egy adott olvasói kategóriának ajánlani. Írhatsz SF-t egy adott kategóriának, de nem irodalmat. Ha a nyilvánosságnak írsz, akkor egyszerűen öngyilkos leszel. Akkor az amit írtál a legjobb esetben csak azoknak lesz fontos, akik abba a kategóriába tartoznik, semmi esélye sincs, hogy más olvasói csoportnak is fontossá váljon. Így elveszíted az írói szabadságod. Nekem, egy csapdának tűnik, de van másféle is. Ha ez lenne a fontos az írás közben, akkor sohasem írtam volna meg “A séta”-t, mivel a magyar nyelvben nincsenek a szavaknak nemei, de a könyv a nemek közti harcról szól. Egyáltalán nem úgy van megírva, mintha egy fiuról vagy egy lányról lenne szó, de én, aki a románon és az angolon kívül nem beszélek más nyelvet, arra gondoltam, hogy ha így írom meg, akkor nem lehet lefordítani más nyelvekre. De arról kell írj ami jön neked és ami fontos neked, biztos, hogy táplálod a reményt valakiben, hogy valami fontos, nem csak neked. Valami fontossága kell legyen más embereknek is, de sok lehetőség van, például, ha gyerekeknek írsz, tudod, hogy gyermek irodalmat írtál, de nagyon fontos, ne veszítsd el az írói szabadságod.

A.V. : Mit jelent számodra az írói szabadság? Milyen legfelsőbb szabadságot ad az írás?

B.A.: Ha párhuzamot akarok húzni, az írás egy falyta arheológia. Amikor az ember ír, nem csak azt írja le, amit már tud, hanem sokmindent közben tud meg. Amit írok az engem is befolyásol. Én is egy olvasója vagyok az irományomnak és nem tudom azt elképzelni, hogy miután elolvastam azt amit írtam ugyanaz az ember maradok. Ez a procedúra megváltoztat és nem csak az irodalom, hanem a művészet is. Egy arheológia, egy forma, mellyel megtalálhatod a legmélyebb gyökereid, hogy a lényedhez érj: miért vagy, ki vagy, mi történik veled. A világ létezésével kapcsolatos dolgokat fedezel fel. Ez a legnagyobb szabadség, ami egy embernek lehet, amikor szemtől szembe ül egy fehér lappal és mindeneddel amid van, meg a tapasztalataiddal egy új világot építesz fel. Nagy tévedés lenne, hogy összetévesszük azzal, hogy ez egy isteni magaviselet. Az ember teremtménye mindig is az ember teremtménye marad, de mindenképp nagy szabadság.

A.V. : Megtörtént már veled, hogy féltél írás közben?

B.A.: Igen, sokszor megtörtént. Például, a legfontosabb a “Tihna” volt. Én úgy írtam a “Tihna”-t, hogy minden nap, amikor felkeltem nekifogtam írni, de soha nem olvastam el, amit azelőtt levő nap írtam, csak akkor olvastam el, amikor befejeztem a könyvet. Akkor tényleg féltem, mert olyan érzések és elemek voltak bele írva, amkről nem tudom honnan jöttek. Világos volt, hogy magamon kívül voltam és nagy kérdés volt, hogy ki akarom-e adni a könyvet vagy nem. És nem volt eldöntenem, hogy igen, belőlem jön, én írtam és irodalomként publikálni kell. Nem volt könnyű, de többek közt az irodalom írását is kifejezi. Nehéz, de nem baj. (nevet)

A.V. : Mennyi időn keresztül dolgozol még a szövegen, miután befejezted?

B.A. : Szövegfüggő. Olyan szövegeket is írtam, melyeken nagyon sokat dolgoztam, olyan is volt, hogy első írás után nem módosítottam, de ez a procedúra nagyon fontos számomra, de szerintem az olvasónak teljesen mindegy, hogy 15 évig dolgoztam a művön vagy másfél hónapot. Ha túl sokat kell dolgozzak egy szövegen, akkor ott valami baj van. Valami nem tiszta még benned és talán jobb, ha hagyod a munkát egy ideig és visszatérsz hozzá néhány hónap vagy év múlva.

A.V. : Kézzel írsz, géppel vagy van másik megoldás, amit jobban szeretsz?

B.A.: Mint mindenki más, en is tollal és füzettel kezdtem. Most, legtöbbször laptoppon írok, de szükségem van papír lapra is, hogy lássam a szöveget egy tárgyon, kézzelfogható legyen. Volt olyan, hogy az első variánst laptoppon írtam és utána, mint egy diák, lemásoltam a képernyőről egy lapra, miután a szöveg megint átkerült a laptopra. Sokkal jobban érzem magma, ha van nálam toll és füzet. Ha nincs laptoppom, nincs nagy baj, de ha nincs tollam rosszul érzem magma.

A.V.: Milyen mértékben van a magyar kortárs irodalom promoválva az iskolai rendszerben Magyarországon?
B.A.: Azt hiszem nagy gond van a magyarországi iskolai rendszerrel. Nem tudom, hogy van itt Romániában…

A.V: Lényegében, szinte az összes író, akiről tanulnak a diákok rég halottak.

B.A.: Ugyanígy van Magyarországon is, én is úgy gondolom, hogy az irodalmat kronológiai sorrendben kell tanítani, a kezdetektől napjainkig, de soha nem érünk el a jelenig. A Másadik Világháborúig, lejárt a 12. Osztály és nem nagyon érnek el a jelenlegi irodalomig, néhany kivétellel, néhány tanárnál. Úgy gondolom, hogy pont fordítva kellene történjen, a jelenlegivel kellene kezdeni és visszafele kell menni az időben, hogy lássák az irodalom és a mai élet gyökereit. Ez számomra természetesebb lenne. A jelenlegi rendszer nem valami pozitív, nem segít, hogy megszeresd az irodalmat, az iskola értelme az lenne, hogy fontossá tegye az irodalmat.

A.V .: Nem gondolod, hogy szükség lenne az irodalmi kánon újraértékelésére? És végül, hogy feladjunk néhány elavult művet, amely nem mond semmi eszenciális tényt a mai emberről. Vagy túl kockázatos lenne?

B.A. : Megértem a nézetet és át volt beszélve Magyarországon is, de úgy gondolom túl kockázatos. Nem gondolom, hogy fel kellene adnunk néhány írót a XVIII. vagy XIX. századból, de más útat kell választanunk, hogy elérjünk hozzuk. Ők fontosak voltak és azok is lesznek.

A.V.: Azokra az órákra és időre gondoltam amelyek a tanárok rendelkezésére állnak, arra az óra számra amikor be kell mutassanak bizonyos műveket és nem találnak helyet azoknak amiket megérné bemutatni.

B.A.: Igen, újra kellene gondolni az egész rendszert. De én, például, nem mondanám azt, hogy gyertek ne tanuljunk Petőfi Sándorról, mert ha szeretjük ha nem, egy a legnagyobb költők közül, nem csak a magyarok közül, hanem európai szinten. Hasonlóan, azt sem mondanám, hogy ne olvassunk Eminescu műveket. Lehet, 2018-ban, nem szeretjük őket annyira, de mésis valamit letettek az asztalra. Jobb kérdés lenne: hogy érünk el könnyebben Eminescu-hoz? Hogyan érthetnénk meg ma a műveit? Mert nem könnyű egyáltalán, de mindenhol ez a baj az irodalommal.

A.V.: A te könyveid sok nyelvre voltak lefordítva és sok nemzet olvassa őket. Mit gondolsz rezonált a könyved tartalma a más országokból való olvasókkal? Mi a közös pont?

B.A.: Ez egy nagyon fontos aspektus, mert ahogy észrevettem különböző nyelvekben, más-más országokban a szöveg rétegei különbözőek. Németországban, például, a politika volt a legfontosabb az olvasók számára. Lengyelországban az Istennel való kapcsolat fontos. Kínában, a szülő-gyerek kapcsolat, ott a mai napig szigorú hirearhikus rendszer van a családban és nekik elképzelhetetlen volt, hogy egy gyerek mondhat nemet az anyjának. Tiszta ügy, hogy különböző kultúrális zónákban más értelme van a szövegeknek, de úgy látom van közös pont is.

A.V.: Mi annak az oka, hogy a fotó kiállításaidon inkább a fekete-fehér képeket preferálod, mi a túlnyomó ok?

B.A.: Nem nagyon szeretem az elméleteket. Soha nem mondok, olyat, hogy egy kép ilyen vagy olyan kell legyen, fekete-fehér vagy színes, analóg vagy digitális, nem hiszek az ilyesmikben. Ez azzal kapcsolatos, amit a szabadságról mondtam, de közelebb áll hozzám a fekete-fehér fotó. Ez nem azt jelenti, hogy nem csinálok színes képeket. Néha csinálok, amikor úgy érzem, hogy színesben több mondanivalója van a képnek. Sokkal közelebb áll hozzám az analóg fényképezés, hogy a filmeken dolgozzak, de ezek a fotók digitálisan vannak készítve, mert nem tudtam egy évre elegendő fekete-fehér filmet elvinni magammal Indonéziába.

A.V.: Milyen gépet használsz legtöbbszőr? Vagy milyen gépeket?

B.A.: Ha analógról van szó, akkor egy Leica M6-ot, ha digitálisról, akkor Leica M-et. Az utolsó fotók Leica M8-assal vannak készítve, de 10 éve használtam telefont is, azt hiszem egy Sony Ericsson-t. Nagyon rossz minőségű képeket készítettem akkor, de valahogy beleszerettem és négy éven keresztül cask telefont használtam. Kiadtam egy albumot is, a képek nagyon kicsik voltak é ski sem tudtam nagyítani őket, de számomra olyan volt, mint egy játék, ami mindig kéznél volt olyan szituáciőkban, amikor nem let volna nálam egy megszokott fényképezőgép. Természetesen, mindegy mit használsz tudsz képeket készíteni. Egy hagyományos géppel is tudsz kitünő képeket készíteni. Attól függ mit akarsz.

A.V.: Megszerkeszted őket vagy eredeti formájukban hagyod őket?

B.A.: Az attől függ. Az esetek 70%-ában úgy hagyom őket, ahogy vannak, de ha szükséges megszerkesztem. De nem csinálok semmi nagy dolgot Photoshop-al, nem is értek hozzá.

A.V .: Egy másik konkrét dolog, amit észrevettem: szinte az összes kép függőlegesen, nem vízszintesen készült, ami számomra nagyon furcsa, különösen a tájak esetében.

B.A.: A legtöbb kép, amit csináltam az életem során az függőleges. Most két éve úrtam egy forgatókönyvet a “Séta” alapján. Én szeretném a filmet megcsinálni. Jakartában írtam és azt vettem észre, hogy forgattam a kamerát és vízszintesen kezdtem látni a világot, ahogy a film is van. A legtöbb vízszintes kép, ami az albumban és a kiallításon láthatóak, az utobbi években készültek. Nem tudom miért készítem a képeket inkább függőlegesen. Számomra sokkal természetesebb így.

A.V.: Gondoltál már arra, hogy a fényképészet egy potenciális jövedelem forrás lehet, abban az esetben, ha nincs más lehetőség?

B.A.: Én az egyetemen tanultam fényképészetet, de soha nem éltem abból. Most bizonyos szempontból igen, de cask azért, mert Budapesten van egy galériám és ott adtam él néhány képet gyűjtőknek, de cask az utobbi néhány évben fordult elő. Soha nem dolgoztam foróriporterként.

A.V.: Amikor kicsi voltál mi akartál lenni, amikor felnőtté válsz?

B.A.: Arheológus. Ezért jöttem a Művészeti Iskolába, hogy megtanuljam a művészet történetét. Végül nem lettem arheológus (nevet). De ma is érdekel a történelem és az arheológia. Soha nem voltam fáradhatatlan tanuló.

A.V.: Egy klisé kérdést fogok feltenni, mert még nem kaptam választ rá az interjú során: tervben van egy új könyv? Dolgozol most valamin?

B.A.: Én nem olyan író vagyok aki folyton ír. Csak akkor írok, amikor azt érzem, hogy írnom kell és megéri, hogy megírjam a művet. Most kezdtem el egy könyvet, ugyancsak a fényképészettel kapcsolatos. Esszé stílusú szövegek és részleteket tartalmaz a naplóról, ami egy kis kötetet fog megalkotni a jövő év során. De regénynek nem kezdtem el.

A.V.: Ha ritkábban írsz, milyen gyakran készítesz képeket?

B.A.: Sok mindentől függ. A gép mindig közel van, de attól is függ hol vagyok. Példaul, Budapesten már nem nagyon tudok képeket készíteni. Indonéziában elég sokat készítek. De az írás fotózás kapcsolat nem függ össze, ha írok nem jelenti azt, hogy cask írok, ha fotózok nem cask fotózok. Néha amikor befejeztem egy mondatot észrevettem valamit és lefényképeztem.

A.V.: Mi jelenti a legnagyobb boldogságot az életedben?

B.A.: A gyermekeim.

A.V.: Az Isten éltesse őket.
B.A.: Köszönöm. Nagy örömet jelent az is, hogy a Magyarországon töltött hat év után haza tudtam jönni, Marosra 1990 januárjában, de nem összehasonlítható.

A.V. Más interjúkban beszéltél édesapád haláláról, majd az édesanyádéról. Arra vagyok kíváncsi, hogy hogyan hatott a szeretteid halála arra, hogy mihez tarts inkább az életben. Hogyan szoksz hozzá az adott szituációhoz?

B.A.: Próbálom elfogadni, de nem tudom. Ez a beszélgetés más Istennel kapcsolatos beszélgetéseket von maga után, számomra az lenne a legfontosabb, ami nagyon nehéz, hogy elfogadjuk amink van az életben. Nagyon tetszene egy olyan vallás ami segít ezt elfogadni. Azt hiszem itt, a nyugati kultúrában nem nagyon van ilyen, talán a buddhizmus, ott könnyebb, nekem nincs szükségem a Mennyre. El kell fogadnom, hogy ennyi volt és így kell jó legyen. El kell fogadnunk, ha leveszítünk valaki közelit meg kell szoknunk, de elfogani sohasem tudjuk.

Forrás:M.adevarul