Amíg Déván éltem soha nem gondoltam arra, hogy mi is egy etnikai kisebbség, milyen jogaik kellene legyenek azoknak akik nem született románok és miket nem szabadna nekik megengedni. Nem gondoltam arra, hogy másképpen kellene megszólítani a kisebbségeket, hogy ne közösítsem ki őket, másrészt nem is tudtam mi az a diszkrimináció és nem is éreztem soha azt, hogy valamivel több lennék, mint ők, mert nekem tökéletes román nevem van: Popa. Ott, a dévai Zarand negyedben, együtt éltünk románok, magyarok, szászok és cigányok az 1980-as évek “aranykorában”, egymásra támaszkodva. A gyermekkori univerzumomat olyan emlékek uralják, mint amikor éhesen iskola után bemegyek a tömbházba és a lépcsőházban felfele menet kiszagolom, hogy honnan jönnek a legjobb illatok kiderítvén hol csillapítom étvágyamat. Nem kellett csengessek vagy kopogjak az ajtókon, mert senki sem zárta őket, nem volt szokatlan, hogy belépj a szomszédba és kérj egy kis friss ételt. Nap mint nap elmentem az Albu, Vass, Ionescu, Schmidt, Cioabă, Males, Carp stb. családok ajtaja elött. Csak most realizálom, hogy az interetnikus mozaik milyen hűséget tükrözött a lépcsőházunkban.

A Males család a harmadik emeleten lakott. Két szőke kislányuk volt, Dana és Carmen, valószínűleg vegyes család volt, román keresztnevük volt annak ellenére, hogy magyarul beszéltek otthon, magyarul szólították a szüleiket, akkor is amikor a tömbház előtt voltunk. “Anyu! Anyu!”, amikor az édesanyjuktól szerettek volna valamit, Males nénitől, aki a Dobos nagy mestere volt, és “Apu!”, amikor azt szerették volna, hogy megmentse őket az édesapjuk a piszkálódóktól. Mi, a nem magyar gyerekek, utánoztuk őket és nevettünk az eredményen, főleg, akkor amikor becézték édesapjukat és “Apuci”-nak szólították őt és mi azt értettük, hogy “O, puți!”. Of, Istenem mennyi viccet csináltunk ebből a Moților sétányon. Viszont, egy idő után, átvettük mi is azt a megszólítást, nemsokára minden anyuka a P6-os tömbházból “anyu”-nak volt szólítva, magyarul. Anica Popa-tól kezdődően, Ionescu asszonyon át, Ciobă asszonyig mindenki.

Az első emeleten lakott Vass Margaréta is. Margot néni volt egy azon kevés szomszéd között akik felső végzettséggel rendelkeztek, azt hiszem jogot végzett és hatalmas könyvespolcuk volt a szobájukban az ajtóval szemben. Kétszer erőteljesen kopogtam náluk, nem vártam válaszra, köszönés közben léptem be megérkezvén a kinti légkörrel kontrasztos légkörbe, az ablak alatt a fiúk éppen azon veszekedtek, hogy hogyan ejtik Bruce Lee nevét, „Bruzli” vagy ”Brucele”. Bent a falak könyvek százaival voltak elrejtve, az ablak mellett volt egy fotel és egy lámpa, ahol Luci bácsi, Margot néni férje, ült az esetek többségében. Visszaadtam a kölcsönkért könyveket és ahogy más esetben sem, most sem engedték meg, hogy elmenjek egy kis beszélgetés nélkül arról amit olvastam. Ők voltak az egyetlenek, akik megrendelték az újságot a forradalom után és akik nem Iliescura szavaztak.

Az iskolában még több magyar gyerekkel találkoztam és a nevüknek köszönhetően hamar megszoktam a magyar kiejtést. Sáfár Zoltán Csabával, a kosárlabda játékossal, a gimnáziumban voltunk osztálytársak a 4. Általános Iskola sport osztályában. Tőle tanultam meg, hogy az “a”-t csak akkor olvassák (román) “a”-nak, ha van rajta hangsúly, máskor “o”, a “cs”-t “ci”-nek ejtik, valamint az “s” igazából “ș”. Zoli nyitotta a februári szülinapok szériáját  2-án, majd én következtem 6-án, Horațiu Moldovan február 9-én született, Sorina Hasan 11-én, Andreea Panaitescu 20-án és az én nagyon jó barátnőm Lore Lăpugean zárta a szériát 21-én.  30 éve tartom észben ezeket a születésnapokat, ha kell jobban tudom, mint a piros x-el jelölt ünnepnapokat és ha egy kicsit jobban elgondolkodom még a fix telefonszámukat is fel tudom idézni.

Biztos, hogy tudom még mindig Alice Brandisz telefonszámát, a líceumban voltunk osztálytársak, ultramarin kék színű szemei voltak, abból a fajtából, ami csak a magyaroknak lehet és a szüleit is szerettem. Mindig nagy csodálattal néztem rájuk és nagyon jól éreztem magam a vegyes családjukban. Ugyancsak a líceumban találkoztam egy olyan lánnyal, aki velem egy napon és azonos évben született, Horváth Judit, egy magyar  a matematika-fizika, intenzív német osztályból. Vagyis nagyon okos volt. Nagyon kedveltem, valószínűleg azért, mert jó dolgokat tükrözött rólam is, vagy lehet én vettem át minden jót amit láttam benne? Nem tudom, nem is számít ma, remélem ő is így érzett velem kapcsolatban. Ő most Németországban lakik, ötévente találkozunk az évfolyamunk találkozóin. Minden alkalommal egyformán örülünk egymásnak.

Mi született románok vagyunk, viszont a tágabb családi körben voltak vegyes házasságok. Például Florica néni Aradról és Sanyi bácsi Nagyváradról összeházasodott, majd a forradalom után Magyarországra költöztek. ”Șoni” bácsi nagyon kedves, lehet ő a legjobb ember akivel rokonságba kerülhettem. Ő az egyik legmegbízhatóbb forrásom, ha Orbán Viktor kormánypolitikájáról van szó. Nem kell nekem egy politikai analizálás, nem kell egy egyetemi professzor sem, csak az én bácsikám, aki karácsonykor egy üveg Tokaji mellett mindent megmagyaráz. Előre fehér bórt fogyasztottunk, majd a desszert mellé rozét. Mégis mit csinált Florica néni desszertnek? Szilvás gombócot, csak mert tudja mennyire szeretem.

Húsz éven át éltem ebben a szférában, ahol nem volt különbség köztünk, nem gondoltam soha, hogy alattunk a föld inkább engem illetne meg, mint a magyar barátaimat. Soha nem voltam érzékeny arra, ha egy magyar hibákat vétett románul, maximum kicsit ironizáltam majd együtt nevettünk. Amikor valaki otthon csak magyarul beszél és az iskolában is csak magyarul tanul, számomra nem nehezen megérthető, hogy nehezebben fejezi ki magát románul. Csak amikor Bukarestbe költöztem jöttem rá arra, hogy a hibák megbocsájthatatlanok, a magyarok rosszak, és ezeket olyan mondta aki a ”doar” helyett ”decât”-et használ, vagy a ”pe care” helyett a ”care”-t. Olyan emberek akik nem mentek északabbra Bukaresttől, mint Brassópojána. Hargita és Kovászna megyébe amúgy sem mennek, mert azt hallották, hogy ott a románoknak kenyeret nem adnak. Én megpróbálok legalább egyszer elmenni oda évente. Tusnádfürdőre a levegő, víz és a terápiás masszázs miatt megyek. Székelyudvarhelyen a Márton téren van egy cukrászda, ahol nagyon finom süteményeket készítenek. Csíkszeredában meglátogatom a nagyon jó barátaimat, Lászlót, Orsolyát és a kis Marcellt.

Abban a korban, amikor nem gondoltam volna, hogy új barátságok köttethetnek, egy bukaresti lakóparkban egy magyar szomszédom lett, Szatmárnémetiből való, akit nem lehet nem szeretni. Varga Kinga, designer, aki meggyőzött róla, hogy egy felnőtt nő testét, standard vagy nem, amilyen az enyém is, értékelni kell és ünnepelni. Az a test, amely minden erőfeszítés során mellettünk volt, amikor már sokat dolgoztál programon kívül, keveset aludtál és rendszertelenül ettél, az a test amelyik 40 évesen hozzásegített, hogy egy egészséges gyermeket megszülj és a sok egészségügyi probléma után lehetővé tette a gyermek szoptatását – ezt a testet tiszteletben kell tartani és jól kell bánni vele. Bölcs magyar, úgy-e?

Az a következtetés, hogy a fent említett magyar etnikumú emberek barátsága megtisztelő és meghatároz engem. Az életem során gyűjtött tapasztalataim alapján a magyarokkal arra kényszerülök, hogy szembe álljak azok ellen akik megpróbálnak befolyásolni minket. Nem jobb ha egymást megvédjük? Én ezt javasolnám.

Isten éltessen mindenkit!

Forrás: Oszuta.ro (Fordítás TFP)